Közel volt hozzánk a főút, aminek a másik oldalán hosszan elterült egy szovjet laktanya. Az őrbódékban mindig gépfegyveres őrök figyelték a forgalmat, telente pedig szemmel láthatóan vacogtak is az őrhelyen. Napjainkban már életvidám egyetemisták használják a látványos épületeket, könnyedén ki-be járnak a kapukon. Az épület szerencsére megőrízte méltóságteljes hangulatát, a felújítás konzerválta az időt, eredeti pompájukban hívják fel magukra a figyelmet az épületek, talán a falak sárga színe lett egy kicsit élénkebb mint a 80-as években. Amikor reggel munkába indultam, pontosan a fő épülettel szemben volt a buszmegálló. Télen képes voltam hamarabb kimenni a fő utcára, hogy végig nézzem, ahogyan a katonák takarítják a havat a járdán. Egymás mögött, egyszerre tízen indultak ki egy nagy seprűvel az utcára. Ahogyan elkezdték a hóseprést, megkezdték az éneklést is. Olyan volt, mint amikor a szürke, égbolton vörösen világító tüzijáték jelenik meg, meglepő, de mégis szívet melengető. Fantasztikusan énekeltek egy vékony kis zakóban, ráadásul több szólamban. A közelben lakók a hóesésben szaladtak a laktanya elé, hogy átéljék egymással ezt az élményt. A dal ott maradt az ember fülében és egész nap azt dudorászta. Énekeltek, közben fegyelmezetten sepertek, egyszerre mozdult és lendült a kezük. Nem nézhettek semerre, pedig tudták sokan bámulják őket. Inkább buzdításnak tekintették és ha véget ért az egyik a dal a legelső katona már kezdett is a következő énekbe. Sokszor rabul ejtett a látvány, egyszer még a buszomat is lekéstem, de nem szívesen hagytam ki az ingyenes koncertet. Legalább három méter magas sárga falak közé voltak bezárva a laktanya lakói. Zaj csak akkor hallatszott a kapu felől, ha hadgyakorlatra mentek. Ilyenkor vagy ötven teherautó hatalmas robajjal kigurult rajta, majd este pedig vissza. Megszoktuk, hogy köztünk éltek. Néha láttam egy- egy katonát boltban vagy szórakozóhelyen, de sohasem keserítették meg az itt lakók életét. A laktanya úgy működött mint egy önálló köztársaság. Saját törvényei voltak, de ebbe a városlakók nem láthattak bele. Legtöbbször a tiszteket lehetett látni a szórakozóhelyeken, vacsoráztak, megjelentek színházi előadásokon, annak ellenére, hogy egy hangot sem értettek belőle, de a művészetet elég volt átélniük, az értelmezést meg kitalálták. A legtöbb városi rendezvényen jelen voltak a tisztek, látványosan zajlott a kapcsolatépítés. A sorkatonák életéről ugyanakkor szinte semmit nem lehetett tudni. Az éneklésük azonban mindent elmondott. Olyan szívbe markolóan énekeltek több szólamban, hogy az ember valóban elfelejtkezett az időről és csak a dalra figyelt. Tele volt érzelemmel, – még ha nem értettük is a szöveget, – milyen távol a hazától élni, ködbe vesző célokért harcolni és vágyakozni a család után.
A környéken lakók számára titokzatosak voltak a magas falak, de kíváncsiságunk ellenére sem láttunk bele, hogy milyen élet zajlik a kerítés mögött. Szerettem volna tudni, vajon hogyan élnek, ám ha szembejött velem az utcán néhány katona, inkább gyorsan a kirakatok felé fordultam, ne kelljen a szemükbe nézni. Őket ez nem zavarta abban, hogy hangos megjegyzéssel menjenek el mellettem, amiből semmit sem értettem. Ezt fiatal lányként, nagyon izgalmasnak tartottam, de csekély orosz tudásom soha nem méltattam annyira, hogy megpróbáljak velük szóba állni. Napjaink részévé vált a laktanya és senki sem csodálkozott azon, hogy mikor melyik házban történt valamilyen huncutság.
Előfordult, hogy eltűnt néhány káposzta a kertből, esetleg egy fa ágáról eltűnt az összes érett cseresznye, vagy furcsa mód a tyúkok napokon keresztül nem tojtak egy tojást sem, de komolyabb bűnesetről senki nem számolt be senki. Az én házam sem maradhatott híján kedves történetnek. Fiatalként én is szívesen elmentem szórakozni a városba. Egyik este, amikor 9-10 óra körül jöttem haza, meglepetésemre a kiskaput tárva-nyitva találtam. A házunk L alakú volt és ahogy csendben araszoltam a szőlőlugas alatt a sarokig izgultam, hogy vajon mi fog fogadni a bejárati ajtó előtt. A kezem az egyik szőlőtőke mellett beleakadt egy botba, amit lehet az Apám éppen az ilyen helyzetekre készített oda. Apró léptekkel eljutottam a sarokig, kezemben a botot szorongatva, még a táskám is a földre leraktam, ha estleg verekedésre kerülne a sor. Nem volt az udvaron kültéri lámpa, így teljes sötétségben araszoltam. A saroknál óvatosan bekukucskáltam az ajtó felé, de semmilyen mozgást nem láttam, így a szorításom is enyhült a boton. Ahogy lenéztem, egy hatalmas sötét foltot láttam a betonon. A sötétben, csak a körvonalait tudtam kivenni és azt figyeltem, vajon mozog-e? Csend volt, és mozgást sem tudtam felfedezni. – Kutyuli! – szóltam csendben, mert előfordult már, hogy egy kutya saját felelősségére bejött a kertbe. Semmi válasz. A bottal a folthoz értem, de puha volt. Megérintettem egy másik helyen ott pedig kopogó hangot adott. Összeszedtem minden bátorságomat és kézzel is lenyúltam. Egy csizmát érintettem meg. Óvatosan kikerültem, hogy a bejárati ajtót kinyissam, közben imádkoztam, – add hogy ne hulla legyen! Amikor világosságba borult a kert, már minden világossá vált. Egy orosz katona feküdt a betonon. Reménykedtem, hogy csak a békés álmát alussza és nem az örök álmát. A bottal megráztam a vállát többször, közben szemügyre vettem. Rengeteg ragyogó csillagocska volt a vállán. Talán kicsit erősre sikeredett a rázás, mert egyszer csak hangosat nyögött és megemelte a fejét. Leguggoltam elé, hogy lássam a szőke fej milyen arcot rejt. Egy kifejezetten jóképű, kék szemű orosz katona feküdt előttem, és mivel túl közel hajoltam hozzá már azt is értettem, miért? Mint aki cefrés hordóban fürdött, úgy bűzlött. Igen- igen hosszú lehetett az az itallap, amit végig kóstolt. Nehezére esett a fejét megtartani, de már küzdött a testével és próbált felállni. Segítettem neki ebben, de egy elhamarkodott mozdulattal rám esett. Gyorsan a falhoz támasztottam el ne dőljön. Kapaszkodóként megtalálta az ereszcsatornát, de az recsegett ropogott az erős fogás alatt, féltem azzal együtt dől hátra. Inkább a gázóraszekrényhez támasztottam, az stabilabbnak tűnt. Közben nyögött és motyogott.
– Maradj itt Grísa, hozom a kapukulcsot! Kikísérlek! – mondtam neki és berohantam a kertkapu kulcsáért. Határozottan éledezett, már ki tudtam venni a motyogását.
– Tü polka…, tü polka…szpaszíva! – dünnyögte.
– Gyere menjél gyorsan haza, ne is tudjam, hogy itt voltál! – támogattam ügyetlenül a kapu felé, közben a tányérsapkáját is a kezemben hoztam. Kituszkoltam a kapun, fejébe nyomtam a sapkát és mutattam neki merre induljon el. Úgy haladt, mint a részeg csősz a szőlősben, össze-vissza lépett és mikor minek ment neki. Közben motyogta – tü polka…
Sajnáltam szegényt, biztosan megbüntetik, ha így megy a laktanyába, de ez az ő választása volt.
A kertkaput meg kell csináltatnom, ha ilyen könnyen beesett rajta. Reménykedtem nem fog emlékezni arra, hol járt. Tévedtem. Másnap délután csengettek. Kinéztem az ablakon és nem láttam mást, csak egy nagy virágcsokrot. Gyanítottam ki lehet. Amikor kinyitottam a kaput, olyan feszes vigyázba vágta magát, hogy megijedtem. Most figyeltem meg igazán az elegáns öltözetét, biztosan tiszt volt, de a sok „krumlivirágról” nem tudtam megállapítani milyen rangban volt. Átnyújtotta csokrot, majd amikor a kezembe vettem, lekapta a sapkáját és annyit mondott – szpaszíva. Mosolygott egyet, összeverte a két bokáját és azt suttogta – tü polka…- ezután hátrafordult és elment.
– Jól van Grísa, te tudod! – mondtam.
Soha nem tudtam meg igazán, hogy mit köszönt meg. Azt, hogy segítettem felállni a földről, vagy azt, hogy nem a katonai rendőrséget hívtam.
