Csodálatos gyermekkorom volt. Akármikor visszagondolok erre az időszakra és átgondolom az eseményeket, akkor sem mondhatok mást. Megmásíthatatlan tény, hogy fantasztikus, örömteli élményekben volt részem. Most, felnőttként és anyaként úgy gondolom a legcsodálatosabb, amit egy szülő adhat a gyermekének, élményeket és emlékeket. Ebből én bőven kaptam pedig néha nem is úgy tervezték a szüleim. A nyarak lehettek volna unalmasak is, hiszen ők dolgoztak, de olyan csodálatos helyen laktunk, hogy ez kárpótolt mindenért, ráadásul a Papa nővére is gyermekszerető volt és a két család közösen beosztotta a gyermekfelügyeletet nyáron. Ha a szüleim dolgoztak, náluk voltam és fordítva, a két uncsitesóm nálunk. Sok mindent lehetett ránk mondani, de azt nem hogy élhetetlenek vagyunk, vagy ötlettelenek lennénk. Unokahúgom három évvel fiatalabb volt nálam, unokanővérem pedig három évvel idősebb. Nem fogytunk ki a csajos játékokból soha. Ahogy nőttünk a tánc kedvenc időtöltésünk lett. Gyerekként mindig felnéztem Maricára ő volt a legidősebb. Nagyon kreatív volt, mindig tudta milyen móka lesz jó nekünk és igaza is lett. Csüngtem a szavain figyeltem a gesztusait és csak irigykedtem milyen csinos. Neki már formás domborulatok voltak ott, ahol nekem még csak halmocskák sem. Nem felejtem el azt sem, hogy tőle tanultam az első angol szavakat. Ő mondta nekünk, mi pedig ismételtük és tanultuk, amikor iskolásat játszottunk. Igaz utólag egyik másik szóról kiderült nem az a jelentése, amit mondott, hanem valami nagyon csúnya dolog, de Cicamama úgysem értette és örült neki, mert legalább tanulunk. Ő volt a keresztanyám, angyal szőke hajjal és kék szemmel, az angyalok minden türelme a lelkébe költözött és még fantasztikusan is főzött. Türelemre szüksége is volt mellettünk, mert az alma és a párna csaták is rendszeresek voltak közöttünk. Bea volt a legfiatalabb de mindig tudta mit akar és mikor, ennek hangot is adott. 15 évesen úgy nézett ki, mintha 30 lenne, 30 évesen úgy mintha 15 lenne, napjainkban pedig – nem mondom meg hányadikat tapossuk – úgy mintha 30 lenne, ránctalanul és változatlanul. Olyan testi adottságokkal bírt, hogy más egy életen át könyörög azért, hogy a tizedét megkapja. Tulajdonképpen elég csinosak voltunk ahhoz, hogy bárhol megjelentünk felfigyeljenek ránk. Saját tánc koreográfiákat találtunk ki és azt gyakoroltuk egész nap. Cicamama csillogó szemmel nézte legtöbbször, hogy ebben mennyire kitartóak vagyunk. Amikor ott voltam náluk neheztelés a száját nem hagyta el, csak dicséret. Született pedagógus volt, tanító néni, egy igazi Cicamama. Szerettem a közelében lenni, mert mindig mondott valami kedveset. Az egyik nyáron, amikor már nagyobbak voltunk, a középiskolás éveinket tapostuk talán Marica már túl is volt rajta, haza állított egy hatalmas szatyor ruhaanyaggal. Látta a kérdést az arcunkon, azt mondta itt az ideje, hogy szép ruhát kapjatok. Varrok mindegyikőtöknek egy szép, csinos ruhát és abba mehettek a diszkóba. A nyolcvanas évek elején, bizony ez nagy dolognak számított, és örültünk, ha elengedtek. Marica volt a felügyelő és amíg tudott, vigyázott is ránk, ha már nem tudott akkor mi vigyáztunk rá, de mindig rendesen haza találtunk. Alig vártuk a nagy napot és azt, hogy a ruhák elkészüljenek. Mindegyikünknek más színű volt a mellrészen. Mi fiatalabbak teljes lelkesedéssel készültünk az esti eseményre. Még magas sarkú cipőt is vettünk. Egyedül Marica morgolódott az öltözet miatt, szívesebben vett volna rongyos farmert és tornacipőt, mint ruhát. Valószínű azért is, mert ő már ekkor látta azt, amit mi csak évekkel később. Aztán a varázslatos nyári esték egyikén, akár három Hamupipőke felsorakoztunk a disco bejárata előtt. A lányoknak soha nem volt gondja a bejutással, így hamar a táncparkett közelébe kerültünk. A hajunk teljesen a Boney M stílusára volt begöndörítve, mókás fürtök keretezték az arcunkat. Amikor felhangzott az ismerős szám, középre penderültünk és Marica intésére elkezdtük a táncot. A „One way ticket” zenéje tombolt a teremben. Könnyen mentek az ismerős mozdulatok óriási tömeg hullámzott a táncparketten, de ez bennünket nem zavart. Fokozatosan tágítottuk magunk körül a teret. Először némi lökdöséssel és látványos kézmozdulatokkal, de egyre lelkesebben mozogtunk. Többen elkezdtek figyelni bennünket és hátrálni. Nagyon jó érzés volt hármunknak egyszerre mozogni. Éreztük a zenét a végtagjainkban és átéltük, hogy mi vagyunk az igazi Boney M leánykara. Először csak kíváncsian néztek miért lökdösődik és csápol ez a három lány, majd folyamatosan hátráltak és tágult a tér. A zene ritmusára tapsoltak, míg nézték a mozdulatainkat. Felemelő érzés volt a középpontban lenni, megszűnt a tér, az idő, csak a zene és a mozdulat létezett. Nyilván mindegyikünkben más-más érzést generált ez a fellépés. Én énekesnőnek képzeltem magam és lelki szemeim előtt láttam, milyen teltházas fellépéseim lesznek majd. Csak táncolok és énekelek. De gondolatban bekúsztak gyerekkorom balettvizsga emlékei, amikor a Hattyúk tava vezető hattyújaként végigsíklok a Debreceni Színház színpadán. Még az sem rontotta el a szép emléket, hogy a színpadon a műkonty lerepült a fejemről, mert az egyik hattyú szárnya beleakadt. A fejem kicsi volt, a konty pedig nagy. Én viszont az átélt örömre akartam emlékezni és amíg táncoltunk én erre a jó érzésre akartam emlékezni. Ez járt át tetőtől talpig. Gyanítom az uncsitesóimnak is hasonló élményben lehetett része, mert piros volt az arcuk és csillogott a szemük, pedig egy korty alkoholt sem ittunk. Még akkor…Az est folyamán többször megismételtük a produkciót, és hasonlóan az elsőhöz a jelenlévők áhitattal teli csodálkozással néztek bennünket. Mintha ezt a számot direkt a kedvünkért játszották volna újra és újra. Biztosan nem így volt, de mi így akartuk érezni és csak táncoltunk. Mára ez az élmény kicsit megkopott, de azért jó emlékezni, mert az visszahozza az ifjú kor lelkes tüzét. Valójában, ha visszagondolok, sosem tudtam eldönteni, hogy a csodálat miatt tapsoltak e nekünk, vagy csak a döbbenet miatt. Igazából, ott és akkor ez nekünk nem is számított, csak a mozgás öröme. Így érett fejjel belegondolva, olyanok lehettünk mint Whoopi Goldberg az Apácashow-ban, amikor nővér társaival bevonul egy discóba és őrült táncba kezdenek. Ennyi idő távlatából visszagondolva, a rajtunk lévő ruha minden volt, csak szexis nem. Gyanítom Marica ezt előre látta és csak a kedvünkért vette fel. A ruha inggalléros volt nyakig begombolva, buggyos és bő volt az ujja, ami könyékig ért. A derekánál egy zsinórral húztuk össze, a hossza a bokánk fölött végződött. Akár egy zárdából is szökhettünk volna, de a táncparkettet senki nem vitatta el tőlünk. Mi azt valósítottuk meg, amit gondoltunk magunkról, ruha ide vagy oda, és ez fontosabb volt, mint az öltözet. Az élmény pedig egy életen át elkisért.
