Életemben egyszer kaptam tanítványtól pofont, de az elég alapos volt. Ennek ellenére kedves emlékként emlékezem rá és megmosolyogtat, ha felidézem. Kezdő tanárként egy nevelőintézetben dolgoztam, ahol fiatalkorú bűnelkövető lányok töltötték a bíróság által kiszabott időt, vagyis 18 éven aluliak voltak. Számukra két fontos dolog létezett: a kaja és a fiúk. Ezt nem osztották meg senkivel, minden másban nagyvonalúak voltak. Egymás ruháját hordták, elszívták egymás cigijét, ezen nem volt veszekedés sohasem, csak legyen. Ha olyan élelmiszercsomagjuk érkezett, amit elsőre nem fogyasztottak el, akkor a nevelőtanárnak adták, zárja be a szekrénybe és, így a tanáriban biztonságban volt. Az egyik újonnan érkezett lány is hozta a csokiját, zárjam el a szekrénybe, amit én szívesen meg is tettem. A csoki nem volt romlandó, tehát nem kellett számon tartani. Én teljesen el is felejtettem. Teltek múltak a napok, talán a hetek is. Nehéz volt a lányoknak az intézet szigorú rendjéhez igazodni, bár épen ez volt a lényege. Ha itt igazodnak a szabályokhoz, akkor a nagybetűs életben is sikerül majd. Egy zárt körletben laktak, ami egy emelet egyik része volt, és azt nem hagyhatták el, de hozzájuk sem mehetett be egy más körletbeli lány. Találkozásra és sportolásra az udvari levegőzések maradtak. Ehhez tartozott még a cigaretta idő. Elvileg a körletben sem lehetet cigarettázni, mert a cigit a nevelőtanár osztotta ki, ennek ellenére az ablak körül mindig dohány illat keringett, ha beléptem. Délelőtt tanultak, mindenki a korának megfelelő osztályba járt, vagy valamilyen szakmát tanult, délután pedig volt szigorú tanuló idő. Akkor mehettek ki a városba kimenőre, ha bent jól teljesítettek, nem volt verekedés és balhé. Ez azért elég sűrűn előfordult, főleg az ebédlőben, ha valamelyik lánynak nem ízlett az ebéd. Képes volt még a tányért is hozzávágni valakihez. Szerencsére én ezt megúsztam. A kis sebzett lelkük mindig bánatos volt valamiért, így hatalmas beszélgetések voltak esténként, ahol meséltek és kisírták a fájdalmukat egymásnak és a felnőtteknek. Egyetlen szórakozásuk a Tv nézés és videózás volt. Legalább 150 szer láttam a Grease című musicalt, amit azóta sem vagyok képes megnézni, pedig elsőre jónak tűnt. Ők élvezték, ugráltak és táncoltak rá.
Aztán az egyik nap odajön hozzám az új kislány Katikának hívták és kérte azonnal adjam oda neki a csokiját. Hirtelen azt sem tudtam miről beszél én már régen elfelejtettem azt a csokit.
– Milyen csokit Katika? Nálam nincs.
– Maga szemét. Tudtam, hogy ez lesz. – mondta és egyetlen lendülettel, mind a két kezével el kezdett ütni.
Soha nem kaptam még akkora pofonokat. Közben ordított, kiabált mint egy eszelős. A többi lány gyülekezett a szekrény előtt és érdeklődéssel nézték, ahogyan zajlik a küzdelem. Mikor az első meglepetés lecsengett bennem és már eléggé sajgott az arcom, visszanyertem lélekjelenlétemet, és valahogyan Katika mögé kerültem úgy, hogy le tudtam fogni a karjait és tartottam a nyakát, majd szóltam a többi lánynak.
– Ha eleget szórakoztatok, segíthetnétek. – mondtam mérgesen. Ekkor már érezték a helyzet komolyságát és két erősebb lány odaugrott hogy átvegye Katika tartását. Miután lecsillapodott keserves sírásba kezdett.
– Katika! Milyen csoki? – kérdeztem.
– Ott van bent.- és zokogva a szekrényre mutatott.
Kinyitottam a szekrényt és valóban a dobozban ott volt a csoki.
– Látod, meg van, csak elfelejtettem. – Katika még hüppögött, majd lerázta magáról a lányokat és a csokijával bement a szobájába.
Körülöttem a lányok lesütött szemmel nevetgéltek, egyik sem akart a szemembe nézni.
– Mi a gond? Miért nevettek? – kérdeztem.
– Semmi, semmi. – és már el is tűntek a szobákban.
Valami azt súgta nekem, hogy ez az eset nem véletlenül történt, de meg kellett várnom a megfelelő időt, hogy kiderítsem, mi is történt. Másnap délután indultunk az udvarra, cigarettázni, és ahogyan említettem, mindig a tanár osztotta ki a cigit. Szépen sorakoztak előttem én pedig úgy tettem, mintha nem tudnám miért.
– Ossza már ki, mert elvonási tüneteim vannak. – mondta az egyik.
– Talán hajlandó leszek, ha elmondjátok miért is rontott nekem Katika?
Egy darabig úgy tettek, hogy fogalmuk sincs, de ahogy tett az idő és a többi csoportbeli lány már vígan eregette a cigi füstöt, megtörtek.
– Jól van, na. – mondta az egyik hangadó. – Csak szórakoztunk Katikával. Azt mondtuk neki, hogy maga mindig megeszi a lányok csokiját és elviszi haza. Kicsit behülyítettük, de nem gondoltuk, hogy ez lesz belőle. Bocsánat….
Így már értettem, hogy miért volt ilyen harcias Katika. Nem jelentettem az esetet, mert nem ért annyit a történet, hogy hetekig kivizsgálják mi is történt, inkább túlléptem rajta. Katikának jó volt a magaviselete és hetekkel később eltávra mehetett. Amikor visszajött a városból, hozott nekem egy csokit, amire rá volt írva, „bocsánat”.
Nekem pedig meg kellett tanulnom, hogy gyerekekkel kapcsolatosan soha nem lehetek feledékeny, mert nagy pofon járhat érte.
