A tűz

Az idős férfi a kapu előtt sepregetett, próbálta eltüntetni a tűz nyomait. A földön és a járdán is mindenhol korom volt. Egykedvűen seperte, nem akarta, hogy az utcán haladók belelépjenek. A mozdulatai nehézkesek voltak, arról árulkodtak, hogy fájdalmai vannak, de az arca mégis kifejezéstelen volt. Vagy az élet tett rá annyi terhet, hogy már egykedvűen fogadott mindent, vagy nem akarta, hogy mások meglássák mit érez. A kerítés egyik végénél egy testes hölgy kíváncsian kukucskált át a kerítés fölött. Lábújhegyre állt, úgy figyelte az üszkös romokat a kert végében. Arcáról lerítt, mennyire sajnálja, amiért a tűzről lemaradt. Alaposan megfigyelt mindent, nehogy valamilyen apró kár elkerülje a figyelmét. Lassan, tipegve araszolt a férfi felé, látszott azon gondolkozik, megszólíthatja-e a férfit. Talán azt várta, hogy az feléje forduljon. A szikár ember azonban csak a feladatára figyelt. A nő tovább már nem tudta késleltetni a haladását, bár igazgatta a ruháját, teljesen feleslegesen hátrafordult, mintha lenne ott valaki. Aztán a kíváncsisága legyőzte a csendet.
– Nagy tűz volt? – kérdezte bátortalanul.
– Nagy. – sóhajtott egyet a férfi, de meg sem rezdült a kezében a seprű.
– Mi égett le? Sok az égett rom… – lendült bele a kérdezésbe a nő. Dundi arcából parázslóan világítottak barna szemei a tudni akarástól.
– A műhelyem. – jött a válasz halkan, de nyugodtan.
– Lett valakinek baja?
– Nem.
– Szörnyű, hogyan történhetett? – közben összekulcsolta a kezeit a nő, talán együttérzését akarta így kifejezni.
– Annak én is örülnék, ha tudnám. – mondta a férfi és abbahagyta a seprést. – Ha nem tél lett volna én is eloltottam volna időben, de így szerencsére a szomszédok hívták a tűzoltókat.
– Mekkora baj az ilyen? Egy élet munkája égett el! – váltott sopánkodóra az asszony.
– Hát… igen.
– Milyen anyagi kár egy ilyen tűz! Vajon mért büntette magát az Úristen? Mert ez biztosan Isten ujja! Így figyelmezteti valamire! – teljesen belelovalta magát a kérdésekbe a nő, az arca kipirult, látszott, igencsak szereti ezt a tevékenységet. – Jár eleget templomba? Mert ha nem, biztosan azért történt.
A férfi hallgatott.
– A sógorasszonyoméknál is leégett a pajta, odaveszett sok állat. A faluban mindenki tudta, hogy azért van, mert nem járt templomba, hiába hívta a Tiszteletes. Mert ha a Tiszteletes hívja, az olyan mintha Isten hívná. Nem, ő nem ment, bár a gyerekeit elengedte, ez azért becsülendő, de nem ugyanaz, mintha ő is ott ülne a szószék előtt. Meg is lett az eredménye, a tűz elvitte a termést, oda lett a bevétel. – folyt az asszonyból a szó és meggyőződéssel hitte, hogy a szavaival segít a másikon. – Magát is megbüntette az Isten biztosan, mert nem járt annyit templomba, mint amennyit kellett volna.
A férfi kihúzta magát, arcán boldog mosoly jelent meg, világító kék szemeit a nőre szegezte.
– Tudja, most hogy mondja elgondolkodtam. Nem járok sűrűn templomba, de a szobámban gyakran gondolok rá. Szerintem volt értelme, mert rájöttem Isten nagyon szerethet engem. – mondta halkan a seprűvel a kezében. – Szeret engem, mert csak a műhely égett le, de a házra nem terjedt át a tűz. Megvédett bennünket, még a macskának sem esett baja. Szeret engem, mert egyszerre két tűzoltóautó érkezett, így hamarabb eloltották a tüzet. Szeret engem, mert időben rábírt arra, hogy legyen biztosításom. Tudja a dolgokat többféle nézőpontból is szemlélhetjük, magának is meg kellene tanulnia mielőtt megpróbál együttérezni másokkal. Higgye el én nagyon szerencsés ember vagyok! – nyugodtan beszélt a hangjában érezhető volt a valódi öröme. Ismét munkára fogta a seprűjét és elfordult a meghökkent asszonytól. Az nem szólt egy szót sem, lenézett a kormos földre, ami beterítette a fél utcát, valamit mintha mormogott volna majd tovább állt.