– Mama! A Papa miért tolja a biciklit? – kérdeztem értetlenül.
– Azért Kislányom, mert ráülni már nem tud.- jött a higgadt válasz.
Nyári estéken a kapu előtt ültünk és én a 6 évesek teljes naivitásával szemléltem a világot. Gyermekként az ember mindent csodálatosnak és különlegesnek tart, ha felnő pedig azt tartja különlegesnek, hogy egyszer gyermek is volt.
– Elfelejtette hogyan kell biciklizni? – röpködtek a göndör fürtjeim az arcom körül.
– Biciklizni most is tud, csak már nem alkalmas rá. – válaszolt Nagyanyám mosolyogva. Nem teljesen értettem, hogy ki és mikor alkalmas arra, hogy biciklizzen. Szerintem én mindig alkalmas vagyok rá, ha engedik.
– Papa mitől nem alkalmas most a biciklizésre?
– Ma kicsit sokáig maradt a Napköziben és ez nem tett jót neki. – csóválta a fejét Nagyanyám.
Közben a Papa egyre közelebb ért hozzánk a főutcán. A biciklit hol maga előtt tolta, hol pedig maga mögött rángatta és mintha morgott volna közben.
– Az utolsó pohár már nem kellett volna Apjuk! – szólt szigorúan Nagyanyám.
– Pedig az esett a legjobban, csak a biciklihez sok lett, de itt vagyok nem? – válaszolt az öreg érdekes gurgulázó hangon és jóízűen csuklott egyet.
Évekkel később megtudtam, hogy Napközinek a Kocsmát hívták, amit előszeretettel látogattak a helyiek, ha nem volt tennivalójuk az állatok körül.
– Szedd össze magad, mire jön a csürhe! – mondta határozottan Mama. Papa pedig méltósággal eltántorgott az ólak irányába.
– Mama! A csürhe az melyik?
– Az a disznó Kislányom.
– Honnan tudja a disznó hova kell hazamennie? – Ez komoly talány volt számomra.
– Nagyapád kukoricát szórt előtte és megtanította neki az utat.
– Á, értem!
Ekkor már feltűntek a fő út végén a röfögő disznók. Vígan szedték a lábukat és rohanva haladtak egy-egy nyitott kapu felé. Az mindig nagyon mulatságos volt, ha egy másik kapun mentek be és keresték a helyüket. A gazdák résen álltak és próbálták kicsalni a megtévedt állatot. Papa kötényben támasztotta a kaput és várta haza mind a két malacunkat. Ha rendre a helyükön voltak, egy időre megnyugodott az utca, bár mindig akadt valami harsány látnivaló. Az egyik gazdaasszony lovasszekéren szállította haza az urát a Napköziből és mondta a magáét.
– Kellett neked fogadást kötni? Miért hősködsz mindig? A gyerekek meg otthon vannak egyedül. – a kocsi végén a gazda lába furán himbálózott ide-oda, miközben ártatlanul aludt.
– Na, jön a csorda is! – zökkentett ki a hang.
– A tehenek is a kukoricától találnak haza?
– Nem ők okosabbak. A gazda megtanítja nekik az utat. Többször hazakiséri őket és megjegyzik az irányt.
– És ha a gazda sokat ivott, ki kiséri a tehenet haza?
– Olyankor nem kiséri.
– Akkor a mezőn alszik? Na, és ki feji le a sok tejet?
– Nem alszik a mezőn, ilyenkor a gazdának nem szabad innia. Józan fej kell a kísérthez is és a fejéshez is.
– Ma ki feji meg a tehenet, ha a Papa feje már nem józan?
– Ma én fejem meg a tehenet és te is segíthetsz, ha akarsz. Nem szabad, hogy a tőgye begyulladjon.
– Az jó lesz, már van gumicsizmám.
A csorda már egyre közelebb ügetett, ringatóztak a méretes tőgyek a lábak között. Élveztem ezt a látvány és lestem, valóban hazatalál-e egyedül. Belegondoltam, hogy 6 évesen én is egyedül találtam haza mindig, miután békát dobáltam a kanálisban. A tehén meg mégis csak nagyobb testű állat, mint én.
– A gulya mikor jön haza Mama?
– Az nem jön haza Kislányom. Szent Györgykor kihajtják és csak Szent Mihálykor jön haza, addig a gulyás vigyáz rá. – magyarázta Mama türelmesen.
– Kint alszanak együtt?
– Növendék marha az, jól bírják a rideg tartást.
– Miért kell hidegen tartani őket?
– Nem hidegen, hanem ridegen. Szabadon vannak, azt csinálnak, amit akarnak, akkor esznek amikor akarnak.
– Milyen jó lenne, ha az iskolában is rideg tartásban lennének a gyerekek. Úgy viselkednének, mint a tehenek, csak ennének és kérődznének. – álmodoztam.
Később megtapasztaltam, hogy vágyakozni lehet, de a szabályoktól eltérni nem. Nyárestéken, ha érdekes illatot sodor a szél még manapság is felvillan a gondolataimban az emlék.
